Az öntözőrendszer tervezése során számos szempontot kell szem előtt tartanunk. A (Tervezési előkészületek pontban már ismertetett) helyszínrajz megértése, feldolgozása, a terepviszonyok ismerete, a vízforrás paraméterei és az egyéni igények együttesen alakítják ki azt a követelményrendszert, aminek az öntözőrendszer tervezésénél meg kell felelni.

A szórófejek kombinálhatósága
Nagyon lényeges, hogy a különféle öntözési alkatrészeket (spray szórófejek, rotoros szórófejek, csepegtetők, mikroszórók) NEM szabad egyszerre üzemeltetni. Miért is? A nyomás szempontjából még működne is a dolog. De annyira különböző az előbb említett alkatrészek működtetési ideje és javasolt öntözési gyakorisága, hogy lehetetlen az egyenletes, jó öntözés megvalósítása.
Mi történik például, ha spray és rotoros szórófejeket üzemeltetünk egy körön? Ha az öntözési időt a spray szórófejekhez állítjuk be (mondjuk 8 percre), akkor a rotoros szórófejek által öntözött terület kiszárad, hiszen kb. 3,5-szer annyi ideig kellene öntözni ahhoz, hogy a megfelelő mennyiségű öntözővizet kiadja. Ha viszont a rotoros szórófejekhez igazodik az öntözés, a spray fejek öntözte felület pedig elmocsarasodik a közel négyszeres vízmennyiség következtében, és a vízpazarlást okozta többletköltségekről még nem is beszéltünk.
Az öntözési gyakoriság szempontjából sem keverhetők a műfajok, mert a gyepet például minden nap vagy minden második nap javasolt öntözni, egy örökzöldsövényt viszont heti egy-két alkalommal csepegtetünk – látható, hogy ilyen tekintetben is kerülendő az egy körön történő üzemeltetés.

A gyepöntözés – mint azt már említettük – földbe süllyesztett szórófejekkel a legcélszerűbb. A szórófejeket sugárnyi távolságra érdemes elhelyezni, azaz az egyik szórófejjel megöntözzük a másikat. Erre az egyenletes lefedettség érdekében van szükség. A fejtől-fejig öntözés legalább az egyik irányban valósuljon meg, de ha ún. négyszög-, vagy ha még inkább háromszögkötésben osztjuk ki a szórófejeket, megalapozzuk a tökéletes végeredményt.
A szórófejeket először a füves terület sarkaira ill. széleire helyezzük el, és ha ezek után még kíván a terület további szórófejeket, belülre is tervezzünk. A lényeg az, hogy törekedni kell a minél jobb és egyenletesebb átfedésre.
A területen előforduló bokrok, fatörzsek komoly akadályt képeznek a vízsugaraknak, az általuk kitakart rész öntözetlen marad. Ilyen helyzetekben mindenképpen gondoskodni kell ellenöntözésről, azaz egy másik irányból meg kell öntözni a szárazon maradt részeket. Fejtől-fejig öntözés esetén gyakorlatilag megszűnnek az efféle gondok.

Az Öntözés: mit mivel és hogyan? oldalon szó volt már a spray és a rotoros szórófejekről mint a gyepöntözés alapvető eszközeiről. Leírtuk ott ezek főbb sajátosságait; hol és milyen területeken javasolt alkalmazni őket. A rotoros szórófejekről viszont fontos megemlíteni még egy dolgot, ami, ha a tervezőasztalon nem kerül elő, a gyakorlatban problémákat jelenthet.
Mint említettük, ezekhez a szórófejekhez egy egész készlet fúvóka jár: megtalálhatók ebben egész kis sugarú és vízkibocsátású fejtől a nagyobbakig mindent. A fúvóka nyílásának mérete nem elsősorban a szórási sugár miatt fontos, hanem a vízkibocsátás végett. Képzeljük el, hogy egy zónán belül egyszerre öntöz hat darab rotoros szórófej. Ebből négy sarkon van, 90°-ot öntöz, kettő félkörre van állítva. Mi történik, ha mind a hatba ugyanaz a fúvóka kerül? Középre sokkal-sokkal kevesebb víz jut, mint a sarkokba, ugyanis a rendelkezésre álló idő alatt a félkörre állított szórófejek pontosan fele annyi vizet öntöznek ki a területre, mint oldalsó szomszédjaik. Ezt elkerülendő, a középső fejekbe olyan fúvókát kell szerelni, amiknek a vízkibocsátása kb. kétszerese a sarkiakénak, így érjük el a közel egyforma csapadékintenzitást, vele pedig az öntözés egyenletességét.

Hasonlóan kell használni a mikroszórófejeket, amikkel sziklakerteket, kiterjedtebb növénnyel borított részeket lehet öntözni.

Csepegtetőcsöves öntözésnél vonalas, egy sorba ültetett növényekhez általában elég egy szál cső, főleg, ha a másik oldalról kap némi pótlást a gyepet öntöző zónáktól. Erre viszont nem szabad támaszkodni, ugyanis a fű vízigénye merőben más, mint egy évelőágyé vagy egy tujasoré, tehát mindenképpen célszerű ezeket külön öntözéssel ellátni, nem is kell talán mondani, hogy külön zónán. Szélesebb részeken több sorban fektethetjük a csepegtetőcsöveket, tulajdonképpen 50-70 centinként behálózhatjuk vele a szóban forgó részeket. Ügyelni kell arra, hogy az egy hosszban lefektethető (megtáplálástól a véglezárásig terjedő) csepegtetőcsövek össz-hossza (típustól függ persze) nem haladhatja meg a 80-100 métert. Viszont ez nem azt jelenti, hogy ennél több cső nem lehet egy zónában; az összes egyszerre üzemeltethető csőmennyiségnek csak a rendelkezésre álló vízkapacitás szab határt.

A terület lefedése után következhet a zónák meghatározása, azaz az egyszerre öntöző csoportok kialakítása. Ebben a munkafázisban egyrészt a rendelkezésre álló vízmennyiséget és -nyomást kell folyamatosan szem előtt tartanunk, másrészt a különféle öntözési elemek összeférhetőségét, amiről korábban már írtunk. Szivattyús öntözésnél mindig munkapontra kell tervezni, ami lehetővé teszi, hogy nagyobb nyomásigényű fejekből kevesebbet, kisebb nyomásigényűekből többet téve egy zónára, kedvező tartományban üzemeltethető a szivattyú. Kis és nagyobb vízfogyasztású zónákesetén körültekintően kell bánni a szivattyú kiválasztásánál ill. meglévő szivattyúra való tervezésnél.

Az így kialakult zóna- és fővezeték-hálózatot méretezni kell, ami azt jelenti, hogy meg kell határozni, melyik cső milyen keresztmetszetű legyen. Erre azért van szükség, mert a csőben áramló víz veszít a nyomásából. Minél több a víz, annál nagyobb az áramlási sebesség, minél nagyobb az áramlási sebesség, annál nagyobb a cső hossza mentén fellépő súrlódási veszteség, ami fokozatosan emészti a kezdetben rendelkezésre álló ún. dinamikus nyomást. A súrlódási veszteséget tetézi még a mágnesszelepeken, szűrőn, a rendszer egészében található kötőelemek (irányváltás, szűkület, elágazás) egész során keletkező nyomásveszteség, amit az öntözőrendszer csőhálózatának méretezésekor figyelembe kell venni. Mindezt annak a célnak az érdekében tesszük, hogy a szórófejhez érve, a víz nyomása megfeleljen a szórófej nyomásigényének, beleessen a kívánt nyomástartományba. Irányadó szám lehet a csőben áramló víz sebességére nézve a maximálisan javasolható 2,5 m/s sebesség (e fölött ugyanis a turbulencia olyan mértéket ölt, ami aránytalanul megnöveli a veszteségeket.

A nyomásesés kiszámítására a Hazen-Williams képlet a legelterjedtebb, de egy erre kitalált grafikon is segít a számításokban.

A képlet (ínyenceknek): ΔH=1,1561x106xQ1,852/D4,871xL, ahol

• ΔH a nyomásveszteség (m-ben; kb. 10 m=1 bar);
• Q a vízhozam (l/s);
• D a belső csőátmérő (mm);
• L a kérdéses csőszakasz hossza (m).

A tervezés a fittingek meghatározásával folytatódik.
Hogy az egyes öntözőrendszer-alkatrészek, csövek, szórófejek egyetlen hidraulikai rendszerré kapcsolódhassanak, össze kell kötni őket. Erre valók a fittingek. Ki kell választani mindegyik csomóponthoz a megfelelő fajtájú, alakú, jellegű és méretű idomot, a műszaki kívánalmakat és a költségeket egyszerre szem előtt tartva.

Az öntözőrendszer tervezési munkálatai a teljes anyagszükséglet kigyűjtésével, összeírásával, majd a tervlapok és a kapcsolódó dokumentációk (összeszerelési segédlet, telepítési is beállítási útmutatók stb.) csatolásával érnek véget.